Életem legmegrázóbb karácsonya

Kategória:
Karácsonyi történetek, Írói

Életem legmegrázóbb karácsonya

15 éves lehettem, amikor átéltem életem legmegrázóbb karácsonyát.

A 84 éves dédnagymamám (nagymamám édesanyja) haldoklott és az egész család lement a faluba, hogy velük legyünk szenteste.

Fel sem merült, hogy az ünnepet a kényelmes, kecskeméti lakásunkban töltsük és a dédnagyit kórházba vigyük az utolsó napjaira.

Mi, a család mentünk le hozzá.

Nagy, hófödte december volt, a nagyszüleim házában fel volt díszítve egy arasznyi fenyőfa. Meghallgattuk lemezről a Csendes éjt (mindigazt hallgatjuk gyertyagyújtáskor), aztán együtt átmentünk egy utcával arrébb, a dédi házába.

A dédi egy hatalmas, rózsaszín dunyha alatt feküdt. Az éjjeliszekrényén egy szaloncukorral díszített fenyőág és egy szál gyertya állt, a félhomályos szoba sarkában, egy fotelben ült az orvos.

Akkor már csak órák voltak hátra dédi életéből.

Amikor beléptünk a szobába, a haldokló, aszott kis öregasszony látványa olyan ijesztő volt, hogy apám ösztönösen magához húzott és a kezével eltakarta a szememet.

Nagyapám halkan odaszólt neki:

“Nem kell mindentől megóvni a gyereket, Gábor.”

Apám leengedte a kezét, én odaléptem dédihez, aki már nem nagyon tudott magáról, de amikor engem meglátott, kicsit megemelkedett a párnáról, mintha el is mosolyodott volna és erőtlenül végigsimított a karomon.

Talán negyedórát lehettünk ott, aztán a nagymamám elküldött minket, ő maradt virrasztani.

Baktattunk a főutcán, a ropogó hóban.

Én megkérdeztem: “Most mit csinálunk, papa?” Nagyapám rám mosolygott: “Elmegyünk az éjféli misére, és mondunk dédiért egy imát.

Az egész falu ott lesz, kívánj mindenkinek boldog karácsonyt!”

Sok ajándékot kaptam azóta, drágákat, szeretetteljeseket, de életem egyik legfontosabb ajándékát azon a hóval borított, sötét-szomorú falusi szentestén kaptam meg.

A nagyapámtól, akire abban a pillanatban haragudtam is egy kicsit, amiért meg kellett néznem dédit, nem kímélt meg ettől, még az ünnepen sem.

Mégis, épp ezzel véste a fejembe, hogy a család nem az én tiszteletemre rendezett kívánságműsor, nem szolgáltatás, hanem vastörvény, amely alól én sem vagyok kivétel.

És ha az egyik családtag öreg, elesett, urambocsá terhére van mindenkinek – vagy épp távozni készül a világból –, akkor is vele vagyunk, mert akkor van a legnagyobb szüksége ránk.

Ez fontosabb a díszkivilágításban úszó lakásnál, a bugyogó halászlénél, az ünnepi hangulatnál, az ajándék-kívánságlistámnál.

És igen, fontosabb az én tinédzser lelkemnél is.

(Hargitay Judit)

Tetszett a cikk?