Kiváltságos voltam...

Kategória:
Karácsonyi történetek, Írói

Történet, melyet most megosztok, nem karácsonyi történet, de valahogy olyan emberi, hogy szívesen közzé teszem itt.

Kiváltságos voltam:

Úgy nőttem fel, hogy a nagyszüleim a közvetlen közelünkben éltek, így az iskolából, majd később a munkahelyről hazafelé legtöbbször bementem hozzájuk. Az elmúlt években már csak a Mamához, Ő pedig a maga nyugodt és elfogadó szeretetével fogadott. Nem ítélt meg sem engem, sem a választásaimat, nem volt elvárása felém. Csak adott. Sokat.

Még a sokak számára érthetetlen válásom után is csupán annyit mondott: „Csak légy boldog, azt kívánom.”

És ez a mondat akkor valahogy annyira megérintett. Annyira a szívembe talált, hogy emlékszem, felírtam a telefonom jegyzetébe, mert nem akartam elfelejteni. Sokszor kérdezett azóta is, hogy mi van velem, mi van velünk, de szegénynek nem tudtam értelmes választ adni. „Jól vagyok, Mama” – nyugtattam, még akkor is, ha ez éppen nem volt igaz. Nem akartam, hogy aggódjon értem. Az elmúlt években már inkább nekem kellett érte.

Valahogy fokozatosan találta meg az öregség minden nyűgje, amit nehezen viselt. De leginkább az egyedüllét kínozta, amit Papa halála után nehezen viselt. Annyira mérges voltam rá mindig, amikor azt mondogatta, hogy menne már utána. „Mama, ne mond ezt!” – kiáltottam dühösen rá, tiltakozva az ellen, amiről tudtam, hogy elkerülhetetlen.

Sokszor jelentette számomra a menedéket a világ elől, amiről úgy éreztem, inkább kitaszítana, mint befogadna.

Sokszor volt számomra egyfajta „szövetséges”, akinek nem kellett magyarázkodni. Akinek szintén megvoltak a maga fájdalmai és nehézségei, de valahogy jó volt vele. Volt, hogy mesélt a múltról, a fiatalkoráról és elképesztő volt számomra, mennyit dolgozott.

A világ legfinomabb tyúkhúslevesét főzte – galuskával természetesen – és amikor megkérdeztem, hogy csinálja, hogy ennyire finom, azt mondta, a titka a türelem: lassú tűzön főzni több órán keresztül. A tíz perces instant levesporok világában mindez már különösen ódivatúnak tűnhet, de Ő mégis belerakta a szívét-lelkét. Ha a kedvemre akart tenni, ludaskásával várt, és nyáron alig vártuk, hogy beérjen a szilva, hogy csináljuk a szilvásgombócot. Szilveszterkor pedig a sajtos pogácsa elkészítése volt az Ő feladata.

Apróságok, tradíciók évekre visszamenőleg, amelyeknek az emléke itt maradt a szívemben. Ő így szeretett: a kedvünkben járt és segített, ahogyan csak tudott. Ameddig csak tudott.

Hörömpő Andrea írása

Kép forrása:faceboook.com